Amazonas dzsungel szívében - Peru - Tambopata kutatóközpont

Sziasztok!

Visszatekintve a képeimet az Amazon esőerdőről egyből az jut az eszembe, hogy ez a hely minden, de nem egy barátságos, szívmelengető vagy biztonságos hely. Tegnap véletlenül került elém az amazoni élményünk. Élénken hasított belém a felismerés, hogy a legveszélyesebb hely, ahol valaha jártam. Mintha jó pár hónapnak kelllett eltelnie ahhoz, hogy saját magamnak beismerjem, hogy simán meghalhattam volna. Aztán ilyenkor jön az is, hogy te jó ég, de micsoda kaland volt, és minden porcikámmal élek még a visszagondolás során is libabőrös lettem. Az átélt dolgokat, eddig max az Idiana Jones filmekben élhet át az ember vagy amikor a NatGeo-t nézzük és elképzeljük, hogy milyen lehet tényleg az Amazon szívében járni. Amikor viszont valójában odaérsz, akkor eláll a lélegzeted. Sehol a földön nincs mégegy ilyen hely, ahol ennyire összetett a növényi-és állatvilág, ahol minden egymással szimbiózisban él, mindennek megvan a maga helye és rendje, ahol a dzsungel nem csak nappal, de méginkább éjjel éled fel. Hallottunk történeteket helyiektől, hogy a dzsungel bezárja a rossz lelkeket, vagy azokat, akik térkép nélkül céltalanul sétálnak. Elveszik az út kifelé a dzsungelből, minden út ugyanolyannak tűnik és nincs kiút. Sosem látták ezeket az embereket újra, de még a csontvázukra sem leltek. Ennek persze több oka is lehet.

Minek nevezzelek? - Boa az erkélyünkön

A dzsungelben máshogy megy le a nap, máshogy van sötétség. Olyan sűrű erdő szeli át az égtakarót, hogy nagyon kevés fény kúszik be az ágak, törzsek és levelek között. Ahogy a nap elkezd lemenni, az erdőben méginkább sötétedik. Egyszerűen a fák takarószerűen belepik az erdőt és hihetetlenül gyorsan vak sötét lesz. Így jártunk mi is, amikor egy 30 perces sétára indultunk délután 4 órakor, majd rá 2 órával később még mindig a dzsungelben egy kilátópontot kerestünk, ahonnan láthatjuk a napnyugtát a folyó felett. Igen ám, de amíg az ég gyönyörű színekben pompázott a naplemente utolsó sugaratól, addig a dzsungel szívében besötétedett és az éjjeli élet kezdte átvenni az dzsungel feletti hatalmat. Mit is értek ezelatt? Azt, hogy amint lemegy a nap, előjönnek azok a bogarak, pókok, csúszó-mászók vagy akár ragadozók, amelyek napközben nem mutatják meg magukat, valamit pedig csak “black light”-on ( fekete lámpán)  keresztül lehetett látni, amely megvilágítja az állítot éjjeli. Ilyen volt például, amikor a levelek alatt skorpiókat találtunk. Amúgy a mai napig számomra hátborzongató érzés, hogy lényegében bármi és bármikor a fejünkre, nyakunkra, hátunkra és hajunkba eshetett volna. Konkrétan én majdnem a dzsungel közepén kaptam egy sírógörcsöt, amiután besötétedett, amitől csak az tartott vissza, hogy végig mondogattam magamnak, hogy attól nem lesz jobb. A legdurvább az egészbe, hogy ez  nem olyan mint a jó öreg otthoni erdő, a szeretett Bakony, ahol agyon tapogathatod a leveleket, szemlélheted nyugalomban a törzset vagy, akár megpihenhetsz az avarban, nekidőlhetsz egy fának, vagy akár egy fadarabot használsz botként útközben gyalogláshoz segítségként. NEM. A dzsungelben az a törvény, hogy inkább ne tapogass össze semmit, mert néha egy egy állat kaméleon szerűen beleolvad a környezetébe és sosem tudod mihez érsz hozzá, könnyen rátenyerelhetsz egy skorpióra, egy pókra vagy akár egy mérges kigyóra és itt még nem beszéltem arról a mérges békáról, ami az egyik legveszélyesebbnek számít a környéken. A növényekkel kapcsolatban tanították azt nekünk, hogy ha valami nagyon színes az veszélyes és mérgező is lehet akár a megérintése is. Odaérve az óriás fák földjére, amit az élet fájának is becéznek, láttam egy hatalmas nagy hangyát. Életem egyik legnagyobb hangyája volt és még gondolkodtam rajta, hogy megfogom, mert hogy hogy a fenébe van ekkora hangya, egyszerűen annyira elvarázsolt a mérete, hogy egy pillanatra csak a legbelsőbb ösztönöm húzott vissza, hogy ne érjek hozzá. A következő pillanatban pedig mesélte a helyi vezetőnk, hogy az óriás hangyákhoz nehogy hozzáérjünk, mert olyan fájdalmas sebet ejtenek rajtunk, hogy tízes skálán a fájdalom majdnem eléri a tizes küszöbét. Azt is érdemes megemlíteni, hogy míg napközben a pókok teljesen beleolvadnak a környezetbe, addig éjjel, amikor mentünk fejlámpával a szemük visszavilágít. Éjjel annyi fajta állattal találkozol az erdőben, hiszen látod, hogy a szemük visszavilágít, hogy borzalmas az a tudat, hogy azok napközben is ott vannak, csak nem látni őket...ezért kell nagyon figyelni, hogy mihez ér az ember. Legjobb esetben semmihez.

Szállásunk:

A Tambopata kutatóközpontba való megérkezést egy két órás csónakázás előzte meg a természet lágy ölében, ahol a civilizáció semmilyen mértékben nem volt fellelhető a közelben. Ezt a kutatóközpontot mondják Dél-Amerika egyik legelszigeteltebb részének, ahova az ember tényleg feltöltődni megy, hogy jobban megismerje az Amazonas esőerdőt és minden, ami ezzel jár. A kutatóközpont az egyetlen szálláshely a nemzeti rezervátum területén, és annak köszönhető kiváló helyét az esőerdő szívében és ilyen mélyen, hogy korábban ott volt már kutatási céllal, minthogy a területet rezervátumnak nyilvánították volna.

A két órás csónakázás közben, amúgy felelevenedett előttem jópár film, amikor is egy hatalmas anakonda és különböző aligátorok csapnak ki a vízből miközben az utazók beleesnek a folyóba és életükért kapálóznak. Igen, kinek ne jutni eszébe pár klasszikus film, amellett pedig próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Nyilván rákérdeztünk azért erre is, hogy milyen állatok élnek a folyó vizében és valóban fellelhető aligátor vagy akár anakonda is, de például az anakondákkal való találkozást nagyon ritkának mondjak. Az erre fele élő anakondák akár 5 méter hosszúra is megnőhetnek és számos horrofilmet láthattunk velük. A Tambopata környékén lévő anakondát, amit láttak körülbelül 7 méter hosszúságúak. Ahhoz hogy egy anakondával találkozz, el kell érned a Tambopata nemzeti rezervátumot, ahol találkozhatsz mérgeskígyókkal, pókokkal és akár jaguárral is. Persze, ahhoz hogy kívételes állatokkal találkozz szerecsédnek is kell azért lenni, hiszen nem úgy van mint a filmekben, hogy minden bokorban van egy kígyó vagy egy jaguár. Ezekkel inkább a szerencse hoz össze, ha láthatod élőben őket, mert azért elég ritkaság, hogy ember közelébe merészkednek.

 Érdekes jelenség szintén a dzsungelben, hogy például a gumicsizmákat felakasztottál megfordítva/kifordítva egy tartóra, a lényeg, hogy mindig lefelé kell hogy legyen a cipő belseje, hiszen ezzel ki lehet küszöbölni, hogy egy pók beleessen vagy akár belemásszon a belsejébe. Minden cipőfelvétel előtt mindent kiráztam, hiszen a pókokon kívül akár skorpió is belemászhat. Ugyanezt kellett tennünk az ágyneműnkkel is vagy például a függőágyakkal is, mindent használat előtt leellenőrizni, hogy nincs-e bennük valami mérges állat. Legnagyobb rémálomom nekem az volt, hogy éjjel, miközben alszunk felmászik ránk egy kígyó. Persze ezen az sem segített, hogy olyan allergiás rohama lett Davidnek a szúnyogcsípésektől szúnyogspray ellenére is, hogy szegénynek feldagadt a bokája és próbáltunk nem vakarózni a csípesektől. Szúnyogcsípesek, amúgy körülbelül 2 hónap alatt múltak el a bokámról. Konkértan csak az odavezető úton csónakázás során látszódott ki a bokám, de ez a 2-3 óra elég volt hogy azon a területen a helyi szúnyogok agyon csipkedjenek és hónapokon át tartó foltokat okozzanak a bőrömön. Ezekről a szunyogokról viszont azt kell tudni, hogy maláriát is okozhatnak, illetve ha elvakarod a csípest, akkor hatalmas piros foltok jelennek meg rajtad. Nekem viszont elvakarás nélkül is csak a csípes helye látszódott meg hónapokig.

A dzsungel legmélyén voltunk, ahol nem volt egyéb város vagy emberek a közelben. Nem volt interenetünk és az áram is csak bizonyos órákban volt elérhető a nap folyamán. A Tambopata folyóhoz való megérkezésünket követően csak pár percig kellett a folyón lennünk, máris láttunk kajmánokat, vizidisznót, ezt követően pedig gyönyörű madarakat. Ha éjjel sötétben megvilágítod a vized és a víz felszínen zöld állatka világít vissza, azt mondják, hogy az nagy valószínűséggel kajmán, viszont ha kék állat néz veled szembe, az Anakonda. 

A napjainkat a dzsungelben többféleképpen fel lehetett osztani, első nap megérkezés után elmehettünk egy éjjeli túrára vagy belakhattuk picit a helyet, ahol megszálltunk ( mi ezt választottuk) , hiszen a szállás önmagában egy gyönyörű hely a dzsungel legmélyében, ahol önmagában a szobád egy pici bungalló, teljesen nyitott, így lényegében a természet szívében aludtunk és keltünk. Másnap korán reggel keltünk, hogy kihasználhassuk az egész napot és elcsípjük a napfelkeltét a dzsungel felett.

                                                

Nekiindultunk, hogy állatokat keressünk, illetve, hogy lássuk a híres agyag-nyaló jelenségeket, amely az arapapagájokhoz kapcsolódik. Megkerestük a híres falat, ahol számos zöld papagáj nyalogatta már korán reggel a falat. Hihetetlen csodás élmény volt látni, ahogy repülnek és csak részese lenni ennek a rituálénak. Ennek is megvan a maga biológiai jelentősge, nemcsak hobbiból érkezik ide ennyi csodálatos színekben tündöklő papagáj. Lényegében az agyagot nyalogatják és ez természetesen méregtelenít egy másik anyagot a papagájok szervezetében. (Ebbe bővebben nem mennék bele, akit jobban érdekel az neten talál róla számos információt. ) A természetben viszont türelemmel kell várni. A természet nem egy csettintésre csinálja azt, amit az ember szeretne. Ülünk, várunk akár órákat is, hogy valami történjen, hogy láthassunk egy újabb papagájt, vagy hogy az állatok megmutassák magukat. Lényegében ez csak a szerencsén múlik, hogy jókor legyünk jó helyen és lássuk ezeket a csodás állatokat, mindent, ami az Amazonas mutathat számunkra. 

Egy viszont biztos. Felejthetetlen élményekben volt részünk. Olyan dolgokat élhettünk át, amelyet sokszor csak a filmekben vagy természetfilmekben láthatunk. Lehet, hogy az éjjeli túra volt számomra a legfélelmetesebb, de ez is hagyta bennem a legtöbb élményt, azt, hogy leküzdöttem a félelmemet magammal szembe és végigjártam azt az utat, ami a komfortzónámon teljesen kívül esett. Olyan helyen aludtunk az erdő mélyén, ami teljesen nyitott volt, éreztük minden éjszaka a friss beáramló dzsungel levegőt, átéltünk igazi dzsungel párát és igazi esőerdős vihart éjjel faggyal is..Közben pedig hallottuk, ahogy az erdő életrekel sötétedés után. Találkoztunk kígyókkal, skorpiókkal, hadsereg hangyákkal, kajmánokkal, papagájokkal, boával, majmokkal, vízi disznóval, bagollyal, oposszummal és majdnem kifelejtem a hatalmas pókokat vagy a tarantulákat. (Lehet valamit kifelejtettem. ) Számomra ez több volt mint egy egyszerű utazás. Ez az utazás minden érzékszervemet megmozgatta és hihetetetlen belegondolni, hogy korábban ezeken a helyeken helyiek/kutató emberek jöttek mentek és hogy a régi ember teljesen máshogy élt mint mi. Dzsungelben újra feléled az ősi ösztöne az embernek. Látás, hallás, tapintás vagy akár a szaglás. Teljesen máshogy élsz itt túl, mint a modern világban. Nincs számítógép, nincs internet, csak egy iránytű és az, hogy ismeret a növényeket, zajokat, állatokat és fákat. Sokszor elfeledkezünk a modern világban, hogy mennyire csodás a természet, amelyet óvni kell és tisztelni. Sajnos az erdőirtás és számos egyéb emberi tevékenység káros következményeként a fajok száma csökken. 

A szállásunk a Tambopata kutatközpontban (ez nem reklám, mi tényleg nagyon szerettük és jó szívvel ajánljuk) volt, amit itt vagy bookingon keresztül tudsz lefoglalni, utánaolvasni: https://www.rainforestexpeditions.com/amazon-lodge/tambopata-research-center/

Odaút:

Amúgy maga az út Limaból körülbelül 1 óra repülővel Puerto Maldonadoba, innen körülbelül egy jó óra volt buszon az út a folyópartig, ahol egy csónakkal mentünk tovább még 2-3 órát a Tambopata kutatóközpontba. Eléggé kimerültünk amire odaértünk, hiszen még amiután megérkeztünk a Tampopata kutatóközpont folyapartjára és kikötöttük a csónakot, még egy jó 15 perces séta várt ránk a dzsungelben, hogy a szállásra érjünk, ahol üdítővel és pár falat étellel vártak minket. 

A beszámolóm végén pedig szeretném azt kihangsúlyozni, hogy az Amazonasba utazásunk előtt, annak érdekében, hogy élvezzem az utazást és minimalizáljam a pánikomat, hogy vajon mi baj fog érni, a szervezés teljes részét Davidre bíztam, így csak hazaérkezésünk után olvastam végig annak a listáját, hogy amúgy mennyire veszélyes is az Amazonasba való utazás önmagában. Itt is megtanultam azt, hogy néha jó csak haladni az árral és ne a legrosszabb dolgokkal próbáljuk magunkat  lebeszélni azokról a dolgokról, amelyek a végén életünk legjobb élményének könyvelünk majd el.